Uraim és hölgyeim! Lássanak bennem egy elkeseredett nagybácsit. Tudom jól, hogy mi nagybácsik a vígjátékokban kedélyes szeretetreméltó víg fickók vagyunk, s ha a szerzőknek valami szamárságra van szükségük, azt velünk mondatják el és tétetik meg, de biztosítom önöket, hogy az életben nem így áll a dolog. A mi kasztunkban épp annyi a víg és szomorú, az okos és a szamár ember, mint az emberiség egyéb osztályaiban. Pedig mi sokkal sulyosabb igát hordozunk, mint bárki más. És ezt be fogom bizonyitani .
forrás: fortepan.hu
Én, uraim, harminchat éves vagyok, őszülő fürtjeim kopaszodásnak indultak. Kétszer lett volna alkalmam az életben megházasodni. Először tizennyolc éves koromban. Ekkor azonban nem jött hozzám a kiválasztott. Nagyon fiatalnak talált. Másodszor huszonnyolc éves koromban. Akkor meg én nem mentem a kiválasztotthoz. Nagyon vénnek találtam. Így maradtam én agglegény, s famíliámban elfoglaltam a nagybácsi trónját. Megvigasztaltam magamat, ugy, a hogy lehetett; milyen örömöm lesz nekem husz év mulva amikor fiamat nem viszik el katonának, a lányomat pedig nem kell elit-bálba vinnem, a hol sörös poharakat vagdalnak a békés családapák fejéhez.
forrás: fortepan.hu
Nekem is volt egy nagybácsim, attól maradt rám egy földszintes ház kerttel; ebbe beleköltözködtem s kijelentettem, hogy énnálam boldogabb és nyugalmasabb életű ember nincs a világon.
Télen olvasgatom kedves klasszikusaimat a fütött szobában, tavasszal nyesegetem a fáimat és oltogatom a rózsatőimet, nyáron Duna-fürdőbe járok, őszszel pedig szőlőkúrát folytatok. Ez pompás program, kivált néha savót is iszom hozzá. Igy fognak csöndesen lefolyni életem napjai s közrészvét fogja kísérni koporsómat. Elöl négy ló, hátul a közrészvét . . . Igy képzelem a temetésemet.
Egyik testvéremnek a férje a kefekötést megunván, beállott borbélynak. Ugy hívta magát, hogy fogkefekötő és fodrász. Kefekötő korából csak egy tulajdonságot örzött meg, - ivott, mint egy kefekötő. Ezenfelül az én kis házamban bérelt ki műteremnek való boltot: természetesen féláron, mert én a gyermekeinek nagybátyja voltam. Hogy micsoda rendszer szerint húzott ő fogat, azt titkolta, hanem olyan falrengető ordításra a legöregebb oroszlánok sem emlékeznek, mint a minőt az ő kliensei véghezvittek. Ő ezt is titkolta volna, de nem lehetett. Egy öreg süket ember lakott a szomszédságban : ez minden reggel a bolt elé állt és örömkönnyeket hullatott, mert az egyetlen emberi hang, melyet husz év óta halott, tisztelt rokonom pácienseinek ordítása volt.
Az előkelőbb fogfájósokat kéjgázzal kezelte. Erre nagyon kiváncsi voltam, s egyszer meglátogattam a boltban.
-Hol a kéjgáz? – kérdém.
A falból kinyúló gázcsapra mutatott.
-Itt.
-Hogy megy a kezelése?
-Kicsavarom, meggyujtom, s punktum.
-S jól esik az a páciensnek?
-Roppantul. Nem ordit annyira.
-Ez igen egyszerü dolog. Nem hittem volna. S min alapszik a találmány?
-Azon alapszik, hogy a külvárosi beteg elhiszi , hogy igy kevésbé fáj a foghuzás.
Denique ez a fogműterem (melynek kirakatában Magyarország cimere volt kirakva odvas fogakból) teljesen elrabolta házam nyugalmát. Éjjel is megjelentek előttem a megfogtalanított csizmadiák, s kéjgázt lehelve arcomba, a fogukat követelték rajtam.
Mivel nagybácsi valék, egy év alatt rokoni kötelességemnek tartottam három ép fogamat kihuzatni. Szerencsére ez alatt az év alatt a környéken annyira fölszaporodott az egészséges fogaiktól megfosztott emberek száma, hogy tisztelt sógorom kénytelen volt elmenekülni.
Magyarország cimerét nekem hagyta emlékül. Március 15-én mindig kiteszem az ablakba. A boltot egy madárkereskedőnek adtam ki. Az egész környék boldog, csak a föntemlített süket ember sir keservesen bánatában.
Családunkban husz gyermek tisztel engem nagybácsi gyanánt. Nincs nekem valami különös nevem, ugy hivnak, hogy Miska. Egyszer fordul elő egy esztendőben a kalendáriomban. És mégi nyolcszor gratulálnak meg engem, sub titulo nevemnapja, a gyermekek mind a huszan. Hoznak szép virágokat, az igaz, elmondanak szép verseket, melyeket Pósa Lajos nem az én kedvemért irt, ez is igaz, de hogy én mindennek örülnék, az nem igaz.Összetörik a pipámat, fölmásznak a fáimra s mi több, le is esnek róluk. Azután az egyiknek, ha szomjas, csak szódavizet szabad inni, a másiknak , mindent szabad enni, csak sárga barackot nem, a harmadiknak nem szabad levetni kabátját . . . a tizenötödiknek minden órában kinint kell bevenni, a huszadiknak spirituszba áztatott vattát kell a fülibe tömni, dohányozni pedig egyiknek se szabad.
Hogyan emlékeznék minderre az ember? Énnálam igy történik a dolog: a szódavizes gyerekbe belegyömöszölöm a kinint, a kabátot egyiknek sem engedem levetni, csak annak, a kinek nem szabad, a sárgabarackos gyerek spirituszba mártott vattát szopogat, a vattás gyereknek sárgabarackot tömök a fülébe, s valamennyien szivaroznak a kert rejtett zugában. Hiába, nem ösmerem ki magam köztük.
Igy vagyok a születésemnapjával is. Bárhogy kutatok a hagyományok közt, mindig azt találom, hogy családom minden tagja csak egyszer született. Én is igy cselekedtem. Hogy van mégis az, hogy unokahugaim és öcséim tömege öt-hat rohamot intéz ellenem évenkint születésnapi gratuláció cim alatt? A névnapi jelenetek ismétlődnek, tortával és süteménynyel sulyositva. Az egész család ilyenkor nálam rontja el a gyomrát, s két hónapig szemrehányó tekintetek fogadnak mindenfelé. Hallom itt is, ott is: Miska bácsi kényezteti, rontja a gyerekeket; már nem lehet velük birni. – Mikor pedig valamelyik gyerek kicsavarja a nyakát tanult papagájomnak, s én a gyereket nádpálcával fölvilágositom tette felöl, akkor meg azt hallom: Brutális ember, nem szereti a gyerekeket, nem szeret senkit, önző vén bolond.
Ha pedig csak kávéval fogadom őket és senki se rontja el a gyomrát, akkor szintén vén bolond vagyok, de egyuttal fösvény is. Mintha ugyan volna kinek spórolnia! Fogához veri a garast. Mindent magára költ. És igy tovább.
Mikor legédesdedebben készülök délután aludni, akkor kisül, hogy Málcsi sógorasszony beteg s kéreti a Miska bácsit, hogy vigye ki a gyerekeket a városligetbe. Természetesen viszem. Ilyenkor a program a következő: lóvasúti kocsiablak betörése; csónakázás a tavon és belefordulás; célbalövés és hintázás, tengeri betegséggel; eltünt labdák; uzsonnázás a drótszigeten, összevajazott ruhák; verekedés és vérző orr; végül eltünt gyerek, ennek hosszadalmas keresése, emiatt kései hazatérés, nátha, álmosság, bőgés. Summa summarum: jutalmam az, hogy ismét vén szamárnak deklaráltatom.
Van a családban három-négy kedvencem. Mindegyiknek van egy-egy szép partellija, azon ki van himezve szépen ,,Miska bácsi kedvence”. Igy legalább tudom, hogy melyiket szeretem. Ezek az én ugynevezett kedvenceim a legroszabb gyerekek a családban. Nem bir velük az Isten sem. Ezek résztvesznek minden kanyarójárványban; nélkülük ablaktörés nem esik meg; gyakran kell őket omnibusz kerekei alól megmenteni; szivesen mászkálnak olyan helyeken, a honnan könnyen le lehet esni; a cseresnyét magostul eszik, s legboldogabb napjaik közé számitanák azt, melyen gombostűt nyelhetnének. És a mi a legjobb, e vásott gyerekek miatt is nekem kellett szenvednem. No iszen Miska bácsi jókra pazarolja a szeretetét; érdemteleneket kedvel. Még jobban elrontja őket; már a szüleiknek se fogadnak szót. Ilyeneket kell nekem mindenfelé hallanom.
El is küldik ,,kedvenceim”-et a nyakamra, mikor már otthon nem bírnak velük. S ilyenkor halálos rettegés közt töltöttem órákat, hogy nálam találják kitörni a nyakukat. Mázsaszám hozattam nekik a krumplicukrot, s ezzel megfékeztem rossz szenvedélyeiket. De annyira beteltek vele, hogy utána még a krumplilevestől is kilelte a hideg őket.
Mint nagybácsit gyakran hivnak ebédre a családban. Ilyenkor a gyermekek hajlamai szerint öltözködöm. Egyik a fehér ruhát mázolja be különös előszeretettel, másik a feketét. Fájdalom azonban, a gyerekek szeszélyesek s hajlamaikat napról-napra változtatják. Nem tekintve a ruha szinét, mázolnak vakon és szenvedélyesen, s én a családi ebédekről mindig foltosan térek haza, és a környékbeli ruhatisztitó intézeteket már régen virágzásnak inditottam. Ha filozóf volnék, azzal vigasztalnám magamat, hogy a napnak is vannak foltjai. Csakhogy ez neki nem kerül pénzébe.
Kanyarójárványok alkalmával az egészséges gyerekeket fölpakkolják és viszik hozzám. Sokszor hetekig ki vagyok szoritva kedves kis házikómból s a madárkereskedő boltjában huzom meg magamat ifju tengeri malacok és kitömött vén sasok között. Olyan jól érzem itt magamat: egyetlenegynek se voltam közülük nagybácsija. A pacsirta dalolt, a kanári csattogott, a csízek csicseregtek, s én az elmerengés könnyeit egy öreg barázdabillegetővel töröltem ki szememimből.
Családom burkolt módon többször tudtomra adta, hogy egy jónevelésü nagybácsinak Amerikából illik nagy vagyonnal hazatérnie, s aztán gyermektelenül és gazdagon meghalnia. Mint európai nagybácsinak nem volt semmi tekintélyem. Ez boszantott.
De leghevesebb összeütközésem akkor volt szeretett rokonaimmal, mikor majálist rendeztem kertemben a gyermekek számára.
Tudván azt, hogy a gyereknek nincs nagyobb öröme annál, mintha összekenheti-fennheti magát, az egész keritést, az összes kerti székeket és padokat a majális előtt való napon frissen festettem zöldre és vörösre. Hogy boldogságukat fokozzam, számos pocsolyát készítettem az udvar és a kert különböző részeiben. Most is sírok, ha eszembe jut a nagy boldogság, melyet ezzel a gyerekeknek szereztem. Hogy tört ki belőlük az öröm, mikor a legelső gyerek ujdonatuj nadrágján egy óriási vörös foltot megpillantottak. S örömkönnyek csillogtak a kedves gyermekek szemeiben, mikor a Jóskának sikerült egy nagy követ úgy belevágni a legnagyobbik pocsolyába, hogy egyszerre mind a huszan sárosak lettek. Máskor szegényeknek egész délután fáradniok kell, hogy ezt elérhessék…
S tudják, mit nyertem e jóságomért? Vén bolondnak, vén szamárnak mondtak, s bár a gyerekek évekig eljártak a festékes ruhában, nekem husz darab uj ruhát kellett vennem.
Elmondtam egy nagybácsi szenvedéseit, s kijelenthetem, hogy ez az állapot türhetetlen. Föl, nagybácsi-társak, szervezkedjünk. S ha aztán szervezkedtünk, - házasodjunk meg egyszerre. Irtsuk ki gyökerestől a nagybácsik faját. Legyünk férfiak és apák, ez sokkal kevesebb felelőséggel és szenvedéssel jár.
/Rákosi Viktor munkái-Sipulusz Humoreszkjei II.Budapest Révai Testvérek
Budapest 1903 - ALAPJÁN/
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.